A vérfarkas, melyet magyarul inkább farkasembernek hívnak – a világ legkülönbözőbb népeinek hagyományában olyan emberi lény, aki képes arra, hogy rendkívül kegyetlen farkassá változzon. Csak éjszaka, teliholdkor tevékenykedik, és ilyenkor rátámad az emberekre, állatokra. A vérfarkas egy átok ártatlan áldozata, mely más vérfarkasok harapása által terjed. Az ember bármennyire is irtózik saját tetteitől nem képes kontrollálni azokat. Ha egy farkasember farkas formában megsérül, a sérülés visszaváltozás után is megmarad. Vérfarkasokról szóló történeteket már az ókorban is feljegyeztek, ám eredetükről nincs információ.
Wendigo (a szó írásmódja bizonytalan, úgy is ismert, hogy Windigo, Weendigo, Windago, Windiga, Witiko, ween dagoh stb.), egy rosszindulatú, kannibál szellem az algonkin indiánok mitológiájából, ami képes megszállni az embereket.
A szónak körülbelül 45 variációja létezik. Még pár közülük: Atchen, Chenoo, Kewok, Wheetigo, Windikouk, Wi'ntsigo, Wi'tigo, és Wittikka.
A legelső Wendigo legendák valószínűleg a prehistorikus korban születtek és szájhagyomány útján terjedtek. Az első írásos említést Paul Le Jeune jezsuita misszionárius tette a legendabeli teremtményről, míg Quebec-ben szolgált a korai 17. században. 1636-ban Paul atya jelentést küldött feljebbvalóihoz Rómába egy bennszülött nővel kapcsolatban, aki spirituális transzban figyelmeztette társait, hogy valami megtámadja majd a szomszéd falut. A lelkipásztor leírása szerint a valóban bekövetkező támadás egy vérfarkas nyomaira emlékeztetett ("a sort of werewolf").
A Wendigo csak egy része a változatos észak amerikai és kanadai Algonkin indián hitnek. Náluk a Wendigo gonosz természetfeletti jelenség (manitou), akinek nagy szellemi ereje van. Elsősorban a hideghez, északhoz, és a télhez kapcsolták őket, valamint az éhezéshez és az éhhalálhoz. Basil Johnston, egy Ojibwa tanár, kutató és előadó, 11 olyan könyv szerzője, ami mind az indiánok legendáit és mítoszait dolgozza fel, így mutatja be a Wendigót.
A Weendigo betegesen sovány volt, szikkadt bőre szorosan tapadt a csontjaira. Az arcszíne a halál hamuszürkéje és a szemei mélyen lapultak üregeikben. A Weendigo úgy festett, mint egy csontváz, ami épp most kelt ki a sírból. Az ajkai cafatosak és véresek. (…) A Weendigo a hús rothadásából kelő megtestesült tisztátalanság és nyomorúság.
Ugyanakkor a Wendigók a falánkság és kapzsiság megtestesülései is voltak. A szellemüket az ölés sem elégítette ki, rögtön új áldozat után kutattak. Néhány hagyományban, az emberek, akiket legyőzött a kapzsiság Wendigóvá válhattak. A Wendigo mítosz így a bátorítás, az együttműködés és mérséklet eszközéül szolgált.
Az Ojibwa és más indián törzsek (Eastern Cree, Westmain Swampy Cree és Innu/Naskapi/Montagnais)szerint a Wendígók mint hatalmas, sokszor az embereknél nagyobb teremtmények és ahányszor egy Wendigo megeszik egy embert még nagyobbra nő- a bekebelezett tápláléka arányában, így sosem lakik jól. A Wendigókat ezért szüntelen éhség gyötörte, ha nem ehettek csonttá soványodtak.
Kanadai források szerint, melyek már egy igen komplex képet jelenítenek meg, a lény erősebb, mint egy medve, magasabb hat méternél is, úgy fest, mint egy járkáló holttest, a szaga, akár a rothadó hús. Gyorsabban fut bármely emberi lénynél, hosszú, lebegő haja mögötte száll, néha tüzet lehelhet, míg a szíve jégből van. Bár tud beszélni de leginkább csak sziszeg, vagy üvölt. A jeges szelekkel repül és jár a vízen, anélkül, hogy elsülyedne. Ugyanitt említik meg, hogy Wendigóvá az is tehet embert, ha megátkozza egy sámán.
Johnston a "The Manitous" című könyvében kifejti, hogy a wendigo egyszerre mítosz és filozófia. Majd minden Wendigo önmagunk által teremtett, állítja. A lény egy ember volt akit az önzősége felemésztette az önkontrollját és sosem érheti el a kielégülés állapotát. Ezért éhesek a Wendigók mindig, bármennyit is esznek. Johnston elmondja, hogy az elmúlt 200 évben egy újfajta wendigo jelent meg Észak Amerikában. Multinacionális gyárak falják fel profitra örökké éhesen a tájat, mint az indián legendák gigászi szörnyei.
Minden kultúrában, ahol a Wendigó megtalálható, osztoznak abban a hitben, hogy emberi lény átváltozhat Wendigóvá, ha valaha is részt vett kannibalizmusban, vagy ha – gyakran álmában- megszállta egy Wendigo szelleme. Miután átváltozott, erőszakos lesz és késztetést érez, hogy emberi húst egyen. A szokás szerint leggyakoribb oka, valaki Wendigóvá változásának, hogy átesik egy szociális krízisen, mely során hiányosan táplálkozik (éhezik), majd kannibalizmust követ el.
Az északibb Algonkin társadalmakban, a kannibalizmus, még ha meg ha szükségből követik is el tabu volt.
Az Assinibone, a Cree és az Ojibwa indiánok ironikus szertartásos táncot adtak elő valaha, a soványabb időszakokban, hogy megerősítse a Wendigo tabu komolyságát. A tánc neve wiindigookaanzhimowin Ojibwa nyelven. Ma, mint „Nap táncot” adják elő, maszkot viselve dobszóra. Az utolsó ismert Wendígo Ceremóniát az USA-ban szervezték meg a Leech Lake Indián Rezervátumban.
Léteznek olyan mentális betegségek, amelyek egyes részeikben, ha nem is az összesben de kulturális behatás révén produkálják jellemző tüneteiket (culture bound syndrome).
A Windigo-pszihózis, mely egy jellemző példa erre, szintén több nevet vett át a homályos írásmódú szörnytől, mint a „Wendigo-pszihózis”, vagy a „Witiko-pszihózis”, de a legelsőként említett a legelterjedtebb általánosan. Az észak amerikai indiánok csoportjainál írták le, a chippewa, ojibwa és Cree törzsbe tartozók között. A Windigo-pszihózis rendszerint télen jelenik meg, mikor a zömében a kanadai Nagy-tavak körül élő családok elszigetelődnek a havazás miatt és az élelmiszerkészlet nem elegendő.
A kezdeti tünetek a gyengülő étvágy, émelygés, és hányás, lehangoltság. Majd ezt követően az egyén olyan jellemvonásokat észlel magán, mintha wendigo szörnnyé változott volna és viselkedésében is felveszi a hagyományos jegyeket (erőszakosság, agresszió). A Windigo-pszihózisban szenvedők mindinkább ételként tekintik a környezetükben levőket. Ám ugyanabban az időben különleges félelmet is táplálnak, nehogy kannibálokká váljanak. A modern egészségügyi diagnózis ezt az állapotot, mint a paranoia egy formáját jellemzi a gyötrő irracionális érzékszervi észleletek miatt. Ebben az esetben a wendigo szörnyek az üldözők, akik az embereket megpróbálják magukhoz hasonló lényekké tenni. A kórban szenvedők különösen erős aggodalmat tapasztalnak meg és néha öngyilkosságot követnek el, hogy megmentsenek másokat a wendigóvá válástól.
(Lásd, más ilyen típusú mentális betegségekkel együtt tárgyalva.)
Az egyik leghírhetdtebb eset egy albertai Swift Runner nevű prémvadász szereplésével zajlott. 1978 telén a férfi és családja éhezett és a legidősebb fiú meghalt. Habár körülbelül 25 mérföldnyire tőlük volt a Hudson Bay Company postahivatal amely rendelkezett segélyre fordítható ételadaggal, Swift Runner megölte és megette mind a feleségét, mind a gyermekeit. A tettét végül bevallotta, és a fort saskatchewani hatóságok ítéletet mondtak felette. Az, hogy kannibalizmushoz folyamodott, habár elérhető közelségben lett volna étel és hogy minden jelenlevőt megölt, az elemzők szerint azt mutatja, hogy nem egyszerű kannibalizmus esete forgott fenn, hanem windigo-pszihózis kiváltotta öldöklő vágy.
A wendigo esetek rohamosan csökkennek, ahogy az indiánok egyre több és szorosabb kapcsolatba kerülnek a nyugati gondolkodással és kevesebbet gyakorolják hagyományos, vidéki életmódjukat.
Manapság a Wendigók a fantasy és a horror egyik alapanyagává váltak, mint a vérfarkasok és a vámpírok.
Rengeteg számítógépes játékban szerepelnek,lásd Final Fantasy, vagy a Warcraft Univerzum. A Digimonok között is van Wendigomon és találunk egy Wendigo nevű kitalált szereplőt a Marvel Comics képregényekben.
Az irodalomban is sokszor kapnak lehetőséget, hogy kidomborítsák rémisztő vonásaikat, mint Stephen King regényében: az Állattemetőben, de létezik egy magyar, Wendigo nevű, 2003-ban alakult modern metal zenekar is. (Érdekesség, hogy ők a Stonehenge és és Da Capo tagjaiból álltak össze, és a Stonehenge-nek már volt egy Wendigo nevű kiadott száma.)
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
